Huszonöt

Egy hét múlva 25 éves leszek. Ez megijeszt. Nem érzem magam huszonötnek. Na nem mintha tudnám, hogyan is kéne magam érezni ebben a korban, nem sok segítséget kap az ember, ha elveszett ebből a szempontból. Ha valaki mégis utána akar járni, mitől lesz 25 éves a 25 éves, akkor szembetalálkozhat egy rakás listával, meg még egy rakás elvárással, ami mögül névtelen és arctalan emberek közlik, hogy ennek, ennek meg ennek meg kell lennie, ennyi és ennyi éves korodra. Vagy így és így kell viselkedned, ha “elértél egy bizonyos kort” (kösz nem). Vagy ott vannak a női magazinok, amik adják az ostobábbnál ostobább tanácsokat, – mintha nem lenne anélkül is elég bajunk, hogy nőként nőket bizonytalanítsunk el saját magukban, vagy egymásnak adjunk használhatatlan és szükségtelen diéta és életvezetési tippeket. Szóval a kis kutatásom után csak abban voltam biztos, hogy felnőtt életem egyik legjobb döntése volt, amikor évekkel ezelőtt abbahagytam a női magazinok olvasását.

Sosem hittem abban, hogy bizonyos korra bizonyos dolgokat el kell érni vagy meg kell tenni; nem statisztikák vagyunk, ahány ember, annyi életút, azonban ezt az általános igazságot hajlamosak vagyunk elfelejteni – főleg, ha saját magunkról van szó. Sosem volt még ilyen könnyű a saját életünket vagy eredményeinket másokéhoz mérni, azonban nekem soha nem ez jelentette a legnagyobb problémát. Mindig saját magammal állok harcban, saját magamhoz képest érzem magam kevesebbnek, és most is az okoz bennem konfliktust, hogy nem ott tartok, ahol 25 éves koromra szerettem volna. Nem a kívülről jövő elvárások miatt érzem magam frusztráltnak – bár sokaknak még mindig nehéz elfogadnia, ha egy nőnek nem a házasság+gyerek kombó az életcélja -, hanem mert tudom mit akarok elérni, világos és reális céljaim vannak, mégis le vagyok lassulva, rajtam kívül álló okok miatt.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, sem elérhetetlen, idealizált célokra, nem itt van a gond. Szimplán arról van szó, hogy megcsúsztam. Megcsúsztam a gimnáziummal, mert 19 évesen végeztem a nyelvi előkészítő miatt (ami egyébként hasznos volt, itt írtam róla korábban), aztán megcsúsztam az egyetemmel, mert szakirányt váltottam, illetve elkezdtem mellette dolgozni is. Nagyon sokat vártam ez idő alatt, hogy majd változik valami, majd több időm lesz (magától, na persze), majd eljön az én nagy lehetőségem, amikor összeállnak a csillagok és hirtelen minden a helyére kerül. Mondanom sem kell, ez nem történt meg (sosem történik meg), és erre ez a szám, a huszonötös ébresztett rá egyik éjszaka. Szóval számadás következik.

Nem a ráncoktól félek vagy a testem öregedésétől (milyen borzasztóan ronda szó ez amúgy, talán inkább változásától) – amivel egyébként még “ennyi idősen” sem vagyok jóban -, hanem attól a ténytől, hogy az idő telik és nem várja meg, hogy összeszedjem magam.  Rengeteg terv – kevés idő. Ez jellemzi leginkább a jelenlegi életemet, és az elmúlt öt évemet is. Annyi mindent szeretnék megvalósítani, sok-sok ötlet várja leírva, hogy a lista végére jussak, szinte fáj rájuk gondolni. Az egyetem-munka-álmok megvalósítása között zsonglőrködős évek tapasztalata mondatja velem, hogy valamiből időnként engedni kell, nem lehet mindent ugyanakkora energiabefektetéssel, ugyanazzal a lelkesedéssel csinálni, mert a végén elfogyunk benne. Csak éppen mindig abból engedek a legkönnyebben, ami a saját életemet és jövőbeli céljaimat szolgálja, mert magamat félretenni sokkal könnyebb, mint valaki olyan céljait, akitől adott esetben a fizetésemet kapom.

Az egyetem véget ért számomra, azt hittem, annak a kiesésével könnyebb lesz, de az van a teendőkkel, hogy a felszabaduló időnket alattomosan és egy pillanat alatt kitölti egy másik feladat, ha nem figyelünk eléggé. Nagyjából olyan ez, mint amikor az ember új íróasztalt vesz, mert már nem fér el a régin, majd egy pár hét után az új íróasztalt is belepik a cuccai, mert nincsen rendszer és stratégia a tárolásban. Nem hiszek abban, hogy csak arra nincs időnk, amire nem szeretnénk fordítani. A kötelességek és szükségletek gyakran felülírják a vágyakat, könnyen elviszik az időnket is. Én azonban kezdek belefáradni abba, hogy mindig a megvalósításra váró terveim húzzák a rövidebbet a munka vagy mások vágyainak előtérbe helyezésével szemben. Ha csak feleannyi időt töltenék a saját terveim megvalósításával, mint amennyit jelenleg mások álmainak megvalósításával töltök, bőven nem ott lennék, ahol jelenleg vagyok, és ez zavar.

Nem azzal van baj, hogy huszonöt éves koromra nem tudom mihez szeretnék kezdeni az életemmel, hanem azzal, hogy pontosan tudom mit szeretnék, de a körülményeim nem adottak hozzá. Sokan mondják, hogy a körülményeink nem megváltoztathatók, de szerintem ezt körülménye válogatja. Én legalábbis kőkeményen dolgozom azon, hogy változzanak, és azzal együtt változzon az életem is, csak éppen minél közelebb érek a célomhoz, annál kevesebb a türelmem, amikor visszavet valami, például a krónikus kimerültség vagy a magánélet hiánya. Már nem igazán emlékszem rá, milyennek képzeltem a felnőttkort, de azt nem gondoltam, hogy időnként ennyire nehéz lesz. Ez az a gondolat, ami hónapok óta motoszkál bennem, hogy tényleg ennyire nehéz kell hogy legyen? Hiszem és remélem, hogy nem, de mégis megijeszt a gondolat, hogy ilyen fáradtan, továbbra is a lehetőségekre várva élem le a maradék életemet. Így tehát eldöntöttem, hogy a rettegést az évektől és a kortól inkább felváltom cselekvésre. Eddig valahol egy biztonsági zónában mozogtam sok szempontból, de 25 évesen kockáztatni fogok, sokkal többet és nagyobbat, mint eddig valaha. Nem szeretnék többet azért nehéz életet, mert mások nehézzé teszik nekem. Elegem van ebből a posványból, elegem van az emberekből, akik lehúznak, az értelmetlen szabályokból, amiket valaki, aki rettegett a saját életét élni, kitalált nekünk. Elég volt abból, hogy más életét építgessem, míg a sajátom félre van tolva.

Amit biztosan megtanultam az elmúlt pár évben, hogy bizony ha te nem állsz ki magadért, akkor senki nem fog kiállni érted. Ha hagyod magad kihasználni, akkor ki is fognak használni, mert az emberek ilyenek. Ha nem mondasz elég gyakorisággal és határozottsággal nemet, akkor egy idő után minden általad megtett plusz szívesség alap elvárássá fog válni. A te céljaidért és terveidért nem fog más küzdeni. Az időnk az egyik legértékesebb dolgunk, ami van (az egészségen kívül, aminek minősége szorosan összefügg az időnk eltöltésével), ne engedjétek, hogy más rendelkezzen vele. Ne adjatok másnak többet annál, mint amire leszerződtetek mondjuk egy munkahelyen, vagy mint amennyit ténylegesen az adott emberrel, dologgal tölteni szeretnétek. Nem feladatunk rabszolgának lenni a saját életünkben. Ha van valami, amit szeretnétek megvalósítani, akkor ne várjatok a megfelelő alkalomra vagy mások megerősítésére, hanem kezdjétek el még ma, mert pár hét múlva nagyon hálásak lesztek az előzőleg megtett sok kicsi lépésért, ami eljuttat a célhoz.

Így a bejegyzés végére elkezdtem várni a születésnapomat. Azt hiszem nagyon izgalmas év áll előttem.

Eszter Virág

Reklámok

Huszonöt” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Hanna szerint:

    Eszter, tudod hogy, felnézek rád.
    Minden egyes írásod azt sugallja, hogy te előttem jársz az érettségben, annak ellenére h 5 évvel vagyok idősebb nálad.
    Nagyon okosan és kitartóan vezeted az életed!
    Ölellek, csodás új életévet kívánok 🎂❤

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.