20 nappal az államvizsga előtt – az egyetemi évek margójára

20 nap múlva államvizsgázom, és még soha, semmit nem vártam ennyire. Amikor ezt a mondatot kimondom, az emberek mindig meglepődnek, mert az általános tapasztalat az, hogy rettegünk a vizsgáktól, pláne attól, aminek ekkora tétje van. Én azonban úgy érzem, hogy számomra nem azért lesz mérföldkő az államvizsga, mert végre lediplomázom, hanem mert lehetőségem van lezárni egy (túl) hosszúra nyúlt korszakot az életemben, és végre elkezdek élni, elkezdem azt csinálni, amit szeretek.

study-1968077_1920

Van egy csomó mondás, amitől mindig falra másztam, mint például a “ha valamire nincs időd, azt nem is akarod igazán”, meg a “ha nem kezded el most, akkor csak kifogásokat gyártasz”, amik csak arra voltak jók, hogy állandó bűntudatban éljek miattuk, amíg rá nem jöttem, mekkora hazugságok valójában, mennyire körülményfüggő, hogy ebből mennyi lesz igaz a te életedre. Az elmúlt 5 év bebizonyította, hogy nappali tagozatos egyetemistaként, teljes munkaidős állásban, önfenntartóként pont nem azon múlik, hogy mire jut időd, hogy mire szánsz, az is nagyon fontos, hogy mennyiből kell gazdálkodnod. Egy bizonyos határon és feladatmennyiségen túl, mivel nem lehet 24 órából 48-at csinálni, soha nem lesz időd bizonyos dolgokra, és ezek a bizonyos dolgok az esetemben mindig azok voltak, amiket szenvedélyből szerettem volna megvalósítani, mert a kötelesség beelőzte ezeket a prioritás szempontjából.

Számomra az egyetem csalódás volt. Elkerültek a sikerélmények, soha nem éreztem elég jónak magam, mert mindig csak a hibáimra hívták fel a figyelmet (megkérdőjelezhető módon és stílusban), ha megküzdöttem a jó jegyért, a vizsgák és számonkérések végére annyira kimerültem mentálisan, hogy a katarzist sosem éltem át. A szakdolgozat megírása sem volt pozitív élmény, pedig az egyetemen nem kellett az elmúlt fél évben megjelennem, a feladat súlya és tétje mégis többször maga alá temetett, és az összes önmagammal kapcsolatos bizonytalanságomat előhozta. Tudom, hogy sok tényező befolyásolja, hogy ki, milyen élményeket szerez egyetemistaként, amiket soha nem vitatnék el senkitől, inkább irigykedve nézek azokra, akik az egyetemi időszakra “életük legjobb éveiként” hivatkoznak. Bár nekem is azok lettek volna!

Az egyetemen művészettörténetet hallgattam, aztán félidőben szakirányt váltottam (az, hogy ezt a váltást mekkora kudarcként éltem meg, külön posztot érdemelne), azonban rajtam kívülálló okok miatt egy félévet csúsztam egyetlen tárggyal (ez még mindig dühít), majd tavaly decemberben végre abszolváltam, idén áprilisban leadtam a szakdolgozatomat, most pedig az államvizsgára várok. A szomorúsága a dolognak, hogy csak az elmúlt két évben jöttem rá, mi is érdekelt volna igazából, milyen területre mentem volna szívesen a kezdetek kezdetén, azonban nincs az a pénz, amiért újra visszaülnék az iskolapadba, amikor ekkora küzdelem volt kikerülni belőle – persze, soha ne mondd, hogy soha, de az elkövetkező pár évben kizártnak tartom, hogy újra egyetemista legyek, legalábbis Magyarországon.

A területek az életemben, amiket folyamatosan vinnem kell, valahogy ebben a sorrendben követik egymást: munka (mert valamiből ki kell fizetni az albérletet), egyetemi tanulmányok (amiknek hamarosan vége), háztartás (amit ugyan ketten viszünk, de mégis…), párkapcsolat (a szomorú negyedik helyen, mert annyira keveset látjuk egymást még így is, hogy együtt élünk), hobbi (ami ez esetben a Youtube, ami az összes maradék energiámat és időmet elveszi), és a végén kullognak a megvalósításra váró egyéb tervek. Ezt végigolvasva azt hiszem nem nehéz kitalálni, hogy miért nem jutok soha az utolsó ponthoz, amikor a Youtube videók készítése és feltöltése is sokszor kimaradt az elmúlt fél évben, köszönhetően a szakdolgozatírásnak, és a mostani tanulásnak (meg persze az időnként iszonyú stresszes főállásomnak). Az egyetemet – bár csak második a listán – eszméletlen teherként éltem meg (és élem meg most is), az ezzel kapcsolatos teendők, az ügyintézést jellemző félreinformálások miatt soha nem éreztem azt, hogy akár csak minimálisan uralni tudnám, ami ott történik velem, hogy ha kérdezek, arra ténylegesen a helyes választ kapom. Na ez a nyomás és szorongás, ez az állandó készenlétben állás fog lekerülni rólam 20 nap múlva, és ezzel együtt visszakapom az energiáim nagyjából 45%-át, amit eddig csak erre fordítottam.

Sokan félnek attól az egyetem alatt, hogy milyen lesz kikerülni a “nagybetűs Életbe”, én azonban már az érettségi után alig vártam, hogy végre önálló lehessek. Azt hittem, az egyetem az első foka lesz az önállóságnak, ebben csalódnom kellett. Az én szakom nem sokban különbözött a gimnáziumtól, maximum abban, hogy kevesebb anyagot adtak le, és többet kértek vissza tőlünk. Mivel az egyetem második évétől dolgoztam, ezért nekem nem lesz nagy átmenet, hogy június 28-tól hivatalosan “felnőtt” ember leszek, mégis óriási változásnak élem meg már most is, leginkább lelkileg és mentálisan. Végre leszakadnak rólam a terhek, és az elmúlt 18 év folyamatos iskolai tanulmányai is befejeződnek, persze a tanulást sosem fogom abbahagyni, pláne, hogy egyre világosabb, mi is az, amivel a jövőben igazán foglalkozni szeretnék. Nem azért mert elvárás, mint a diploma, hanem mert szeretem és érdekel.

Ez nem volt egy kifejezetten pozitív poszt, de messze nincs benne mindaz a keserűség, ami akarva-akaratlanul felgyülemlett bennem az elmúlt évek alatt a felsőoktatással kapcsolatban, és amiről sokáig nem mertem beszélni. Úgy éreztem, hogy ennek ellenére le kell ezt írnom, hogy legalább ennyivel könnyebb legyen a lelkem az államvizsga tételeket tanulva. Sőt, tudjátok mit? Nagyon fárasztó az elvárás, hogy állandóan bocsánatot kérjek azért, ha nem csomagolom selyempapírba a szart, és nem adom elő, hogy minden hú de nagyon jó, mert ez az elmúlt pár év ebből a szempontból nem volt az. Rengeteg tapasztalatot szereztem, amik leginkább ahhoz segítettek hozzá, hogy most már a jég hátán is megélnék, és igyekezni fogok a pozitív élményekre is emlékezni, mert volt abból is nem kevés, de ez összességében nem változtat a tényeken: többségében negatív tapasztalatok fűznek az egyetemhez, és nem fogok úgy csinálni, mintha ez nem így lenne.

Senkit nem szeretnék elijeszteni a felsőoktatástól, mert rengeteg a pozitív történet is, nagyon szeretem őket olvasni, ezért nyugodtan írjátok meg, ha épp úgy érzitek! Viszont azoknak, akik hozzám hasonlóan éreznek üzenem:

  • Nem vagytok egyedül!
  • Nem szégyen, ha nem érzitek jól magatokat az egyetemen vagy a szakon, amit választottatok!
  • Nem szégyen váltani, akár szakirányt, akár szakot, akár az egyetemet!
  • Sőt, az sem szégyen, ha abbahagyjátok vagy halasztotok!

Mielőtt meghoztok bármilyen, véglegesnek tűnő döntést, mérlegeljetek! Írjatok pro és kontra listát, beszéljétek meg olyanokkal, akik ismernek és szeretnek titeket, de mindenek előtt: bízzatok a megérzéseitekben! Én már az érettségi után azt éreztem, jobb lenne kihagyni egy évet, átgondolni, hogy mihez is akarok kezdeni, de lebeszéltek róla.

Nagyon várom, hogy átrendezhessem a prioritásaimat, hogy végre lekerüljön rólam ez a fojtogató érzés, hogy úgy tervezhessek, hogy nem kell az egyetemi határidőket fejben tartanom. Úgy érzem, hosszú ideje először, hogy ez most jó lesz.

Szép napot!
Eszter Virág

 

Reklámok

20 nappal az államvizsga előtt – az egyetemi évek margójára” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Orsi szerint:

    Hú, ez nagyon is jól esett, hogy kiírtad, hasonlóan érzek mint te, főként a halasztás miatt, az irreális elvárások, és a megfelelni akarás. Annyira leszarom már, de valahol mégse, mert olyan kevés kell, de belefáradtam.
    A szakirány váltásról, és arról, hogy hogyan, és miért gondoltad meg magad írsz majd , az államvizsga után? És, hogy hogyan találtad meg a végére, azt, hogy mit is szeretnél tanulni, amiben igazán jó vagy? Ezzel én is így vagyok egyébként szóval, ugyan azt élem és érzem mint te. Hogy elölről kezdjem? Max nyugdíjas koromban, ha nagyon unatkoznék. 🙂 Vagy a gyerekeimmel együtt, ha már milliomos leszek addigra. Annyi pénzt, időt, energiát raktam már bele az egészbe, hogy nem is tudom mikor fog megtérülni.
    Kíváncsi vagyok te hogyan élted meg, mi volt kudarc stb. Egy biztos, ha lesz gyerekem, át tudom adni a tapasztalataimat, és nem lesz ennyire nehéz dolga mint nekem.

    Kedvelik 3 ember

    • Eszter Virág szerint:

      Fú, igen, tuti lesznek posztok vagy videók a témában (valószínűleg vegyesen), mert annnnnyira sok kibeszélni- és feldolgoznivalót adott ez az öt év. Röviden válaszolva, hogy hogyan találtam meg, amit mindig is szerettem volna: egyrészt nem találtam meg, vagy legalábbis nem szeretném véglegesen kijelenteni, hogy “na ez az, amivel életem végéig foglalkozni szeretnék”, mert azzal elvenném magamtól a változtatás lehetőségét, ha egyszer mégsem érzem jól magam benne. Másrészt, valahol mélyen mindig is bennem volt az, hogy mivel szeretnék foglalkozni, csak nagyon kacskaringós út vezetett odáig, hogy beismerjem magamnak, és elkezdjek rajta dolgozni, hogy meg is valósuljon. Elhittem amit mások mondtak, hogy nem csinálhatom, amire vágyom, mert nem vagyok elég jó/tehetséges stb. a területen. Mindegyikről bebizonyosodott, hogy hazugság, bár az önbizalmamon azóta is dolgozom. 🙂

      Kedvelés

  2. Hanna szerint:

    Na valahogy így. Őszintén!
    Én kibuktam egyetemről, 30 éves leszek és nincs diplomám. Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy valós gyakorlati tudást adó tanfolyamok többet érnek a való életben, mint egy ilyen olyan semmitérő szakos diploma, amire én jártam. Ha sikerült volt a turizmust végigcsinálnom anno, sem érezném értékesebbnek magam a munkaerő piacon.
    Abszolút megértem mindent, amit írsz. Ügyes vagy, mint mindig.
    Sok sikert államvizsgám

    Kedvelik 2 ember

  3. blackbirdwrites szerint:

    Ez velem is eléggé rezonált, mert nekem is nagyrészt negatív érzéseim, illetve élményeim vannak az egyetemmel kapcsolatban. Persze vannak jó élményeim is, meg dolgok, amikért hálás vagyok, de ez eltörpül a negatív oldala mellett. (Pedig én mindig igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni, de ami igaz, az igaz. 😀 Ahogy írtad, nem kell selyempapírba csomagolni.) Jó, hogy ezt megírtad. 🙂

    Kedvelik 2 ember

  4. katalinnova szerint:

    Szia!
    Nagyon megfogtad a lényeget, miközben olvastam azon kaptam magamat, hogy egyetértően bólogatok.
    Nálam most már 19 napja, hogy vége az egyetemnek, de nem igazán érzem azt, hogy erre lennék a legbüszkébb az életben. Inkább egy feladat, amit végre letudtam…
    A másik, ami olyan, mintha csak magamat olvasnám, az az, hogy lebeszéltek arról, hogy halassz egy picit a gimi után, tapasztald meg mégis mit szeretnél kezdeni az életben. Nekem is, elmondani nem lehet mennyire jó lett volna, ha lett volna egy kis szünet rendszerezni a dolgokat a fejemben és nem lóhalálában eldönteni milyen irányba kötelezzem el magamat még 4 évig egy egyetemen.
    Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel.

    Kedvelés

    • Eszter Virág szerint:

      Szerintem azok, akik lebeszélnek a halasztásról valahol a saját félelmeiket vetítik ki az emberre. Igen, nyilván aggódnak, hogy mi lesz veled, de közben elbizonytalanítanak a saját ítélőképességedben, ami nagyon szomorú dolog. Ráadásul valahol ellentmondásos, hogy elvárják a gimisektől, hogy életüket meghatározó pályaválasztási döntéseket hozzanak, közben meg nem engedik, hogy valóban dönts. Az egyetem nekem is egy feladat kipipálása lett, a tárgyi tudás mellett, amit magamra szedtem inkább az önismereti út volt fontos ebben a folyamatban.

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.